A stressz

A stressz általában véve olyan eseményekre utal, amelyek megítélésünk szerint veszélyeztetik fizikai és pszichikai jóllétünket. Az ilyen események a stresszorok, a rájuk adott reakciók a stresszválaszok. A stressz mind közvetve, mind közvetlenül hat az egészségi állapotunkra. A stressz állapotát képtelenség kimutatni, ha az általa okozott elváltozások nem árulkodnának róla. Az ember vagy stresszben van vagy egyensúlyban.

Dr. Selye János világhírű magyar biológus meghatározása alapján „a stressz, a test nem specifikus válasza a testet ért igénybevételre”.

Selye János: Általános adaptációs szindróma

  1. alarm reakció: A szervezetben a stresszorral való találkozás jellegzetes tünetei jelentkeznek: gyorsul a szívverés, emelkedik a vérnyomás, nő a vércukorszint, stb.
  2. ellenállási szakasz: ha a stresszor folyamatos hatása mellett lehetséges az alkalmazkodás, akkor kifejlődhet a megfelelő ellenállás. Az alarm reakció jelei látszólag eltűnnek, és az ellenállóképesség a normális szint fölé emelkedik.
  3. kimerülés szakasza: az alkalmazkodási energia kimerül, ha a szervezetet túlságosan hosszú ideig túlságosan erős stresszor hatása éri, (és/vagy ha a stresszorokkal szembeni cselekvés lehetetlen.) Újra megjelennek az alarm reakció jelei, a testet halmozódó negatív hatás éri.

A normális fizikai reakció, „üss, vagy fuss” kisöpörné a keletkező méreganyagokat, de mivel érzelmeinket visszafolytjuk, nem reagáljuk le, szervezetünkben felhalmozódnak a toxikus anyagok.

A tartós stressz meghaladja a szervezet alkalmazkodóképességét, kimeríti az energiatartalékokat, így fogékonyabbá teszi a betegségekre.

stressMegjelenhet pl. magas vérnyomás, érelmeszesedés, fertőző betegségek, rák, fejfájások, migrén, álmatlanság, allergiák, bőrgyulladás, és egyéb fizikai jelek: pl.: kimerültség, álmatlanság, kedvetlenség, fogyás, hízás, székrekedés, szexuális problémák, stb.

A stressz az élet velejárója. Az, hogy miképpen reagálunk a stresszorokra, sokban múlik a beállítottságunkon, az érzelmi világunktól. Vannak stresszorok, melyek némelyik emberre pozitívan hatnak, pl. vannak, akik nagyon szeretnek repülővel utazni, mások viszont ugyanerre félelemmel gondolnak. Számukra a repülés negatív, distresszt okoz.

Az állatvilágban, de még a primitív emberi társadalmakban is az életben maradás feltétele az, hogy az egyén azonnal felismerje a veszélyt és eldöntse: küzd vagy menekül. Veszélyhelyzetekben az ideg- és hormonrendszer azonnal adrenalint és mellékvese-kéreg hormonokat (kortizolt) mozgósít, s minden szerv működését a küzdés vagy menekülés szolgálatába állítja.

A “vészhelyzet” hatására, a szimpatikus oldal, aktiválódik, ennek hatására gyorsul a légzés, a szívműködés, emelkedik a vérnyomás, fokozódik az izomfeszülés. A szimpatikus idegrendszer “kihelyezett tagozata” a mellékvese velő nagy mennyiségű adrenalint termel, ami fokozza az izmok vérellátását, és biztosítja a megfelelő “üzemanyag-ellátásukat” is: a májban található raktárakból cukrot szabadít fel, növelve ezzel a vércukorszintet. Mindehhez a hormonrendszer megfelelő hátteret biztosít. Az agyalapi mirigy közbenjárására a mellékvese kéreg kortizolt termel, ami segíti és stabilizálja a szimpatikus hatásokat.
Mindezen hatások összességeként szervezetünk készen áll a veszély elhárítására. Érzékszerveink kiélesednek, gondolkodásunk tisztul, reakcióink gyorsulnak, izmaink erőtől duzzadnak, s elegendő cukor és oxigén áll rendelkezésükre a hatékony, gyors, erőteljes működéshez. Minden az izomműködés – a menekülés vagy küzdelem – szolgálatában áll.

A stresszállapot a tehetetlenség és a kudarc érzésére adott válaszreakció.

Ha az adott szituációt nem megfelelően kezeljük és megoldásba fektetett energia túl nagy igénybevételt jelent számunkra, melyeket nehezen pihenünk ki. A testnek hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy egyensúlyi állapotát visszanyerje. A feszült állapot hatására túlterheltnek érezzük magunkat, mely megfoszt életerőnktől, életkedvünktől és a továbbiakban az események túlélésére és nem a megoldására törekszünk.

A stressz az élet velejárója. Az, hogy miképpen reagálunk a stresszorokra, sokban múlik a beállítottságunkon, az érzelmi világunktól. Vannak stresszorok, melyek némelyik emberre pozitívan hatnak, pl. vannak, akik nagyon szeretnek repülővel utazni, mások viszont ugyanerre félelemmel gondolnak. Számukra a repülés negatív, distresszt okoz.

Selye professzor kimutatta, hogy a krónikus stressz elnyomja az immunrendszert, mely a rákos sejtek és az idegen mikroorganizmusok elpusztítására lenne hivatott.

Selye professzor szerint:

A heves érzelmi stressz növeli a betegségek iránti fogékonyságot.

A krónikus stressz az immunrendszer gátlását eredményezi, ami a továbbiakban megnöveli a betegség és főleg a rák iránti fogékonyságot.

Az immunrendszer gátlását előidéző érzelmi stressz a hormonális egyensúlyt is felborítja. A felborult érzelmi egyensúly hatására növekszik az abnormális sejtek termelése.

A stressz 30 napig van tudatos szinten, majd lekerül mélyebb szintekre. 30 napig lehetőségünk van, annak könnyebb feldolgozására. Nem a túl kell magunkat tenni, nem a szőnyeg alá söpörni, hanem feldolgozni. Ez nem egyszerű feladat. Amikor már érzelem nélkül tudunk arról a számunkra fájó dologról beszélni, akkor van feldolgozva.

Az egészség megromlásának, a betegségek keletkezésének lelki, pszichés háttere, hogy olyan téma közeledik felénk, amellyel nem akarunk szembesülni, és ezért hagyjuk, hogy a fizikaiból lesüllyedjen a lelki tartományba, majd onnan még lejjebbi szintekre. Mindaz, amit nem akarunk a tudatunkba beengedni, és amiről úgy hisszük, ha nem veszünk róla tudomást, azzal meg is szüntettük, a szó eredeti értelmében a másik oldalra vagy C. G. Jung meghatározásával élve, az árnyékba kerül. Az árnyékban raktározzuk azokat a dolgainkat, amik felett megpróbálunk elnézni, amit a szőnyeg alá söprünk. Ez homlokegyenest szemben áll azzal az énnel, mely csupa olyan dologból épül fel, melyet szívesen elfogadunk a sajátunknak és azonosítjuk magunkkal. Árnyékunk egészségünk szempontjából szükséges részünket alkotja, akkor válhatunk egészségessé, ha integráljuk ezt az árnyékot. A kettő együtt, az én és az árnyék alkotja az integrált, önmegvalósító embert. Következésképp önmagunk megtalálásának az útja.