Vajon jó irányba haladok?

Szerintem valamennyien feltettük már magunknak a következő kérdéseket.

– Helyes-e az az út, amin járok?
– Jól választottam-e a lehetőségeim közül?
– Megtegyem-e azt a bizonyos lépést?
– Vajon jó lesz az nekem? Az előnyömre lesz?
– Most ez a kellemetlen szituáció egy próbatétel, vagy nem erre kell haladni?

De kezdjük ott, hogy mit is jelent az, hogy irány?

Születésünk előtt segítőinkkel kiválasztjuk azt a feladatot, amit ebben az életünkben, a lelki és szellemi fejlődésünk céljából végre kell hajtanunk. (Csak az, aki a fényből érkezik. Aki a sötét oldalról, annak nincs beleszólása, ki van jelölve minden.) Ez a lelkünkbe van kódolva. Születés után nem emlékszünk, de a lelkünk igen. Ott tárolódik. S életünk során ennek a célnak az elérésére törekszünk. Optimális esetben. Ahhoz, hogy ezt elérhessük, a számunkra legmegfelelőbb körülményeket kapunk. Az a külső megjelenés, mely a genetika segítségével ránk öröklődik, nagyon fontos alapja életünknek, személyiségünknek. Azok a szülők, melyeket választunk, szintén a legoptimálisabb a feladatunk végrehajtásához. Tehát, mielőtt elkezdenénk szidni a szüleinket, hogy ilyenek, meg olyanok, miért ilyen külsővel születtünk, gondoljunk bele, hogy ezt mi választottuk. Vagy letértünk már az útról és azért alakult másként minden.

Sokszor látunk nehéz sorsú gyerekeket. Esetleg a miénk is nehéz volt. Egy percre gondoljuk át, hogy milyen élethelyzetet teremt ez a nehéz sors. Például megtanít értékelni az apróbb örömöket, megtanít értékelni emberi kapcsolatokat, esetleg megtanít küzdeni. Az értékrendek alakulása is teljesen más lehet, mint egy luxusban és tökéletesen mondott, jól szituált életkörülmények között. Ott más tanulni való van. Meghatározó, hogy mit tanulunk gyermekkorban, milyen mintát, milyen személyiséget fejlesztünk ki. És hogy ezeket később mennyire tudjuk hasznosítani, beépíteni, integrálni.

Mi emberek megkaptuk a szabad akarat adományát, lehetőségét. Ezért minden tettünk cselekedetünk attól függ, hogy hogyan döntünk. Haladhatunk azon az úton, ami a legoptimálisabban vezet minket a célunk felé, haladhatunk kacskaringósan, buktatókon át, de jó irányba és le is térhetünk teljesen. Szorosan ide tartozik még az időintervallum is. Minden csak a neki legmegfelelőbb időben történhessen. Ha a talaj nincs jól előkészítve, esetleg az alapok vagy a fel nem elég stabil, akkor nem fogja megtartani a tetőt és nem tud kiteljesedni a végső szakasza a házépítésnek. Saját önvalónk építésének a kiteljesedése, feladatunk teljesítése. Így az egész össze is omolhat és nem csak újra kell az építkezést kezdeni, de romokat is el kell takarítani, a talajt ki kell egyengetni, hogy gyönyörű palotánk felépülhessen.

Gyakran építhetjük magunkat hibás, nem megfelelő elemekből. Vannak pl. rossz beidegződésekből, félelmekből, fájdalmakból fakadó negatív gátak, blokkok melyek nem teszik lehetővé, hogy az a fal egyenes, sima és stabil legyen. Egy-egy olyan tégla, melyben van egy-két görcs, van benne hepe-hupa, esetleg eltér a mérete, de talán csak a többihez nem illeszkedik, már az egész építkezést dugába tudja dönteni. Ha szükséges, akkor jó, ha időnként vissza bontjuk, ha hibát veszünk észre, kijavítjuk. Mi vagyunk saját építkezésünk tervezői, kőművesei és segédmunkásai is. Ha elakadunk, ne szégyelljünk segítséget kérni.

Ha teljesen letértünk az utunkról, akkor esetleg olyan teteink életesményeink lehetnek, melyekkel könnyen karmikus adósságokat halmozhatunk fel. Melyekkel szintén feladatunk lesz, illetve van Ha elérkezik az a pillanat, mely egyszer mindannyiónknak eljön, akkor számot kell adni. S esetleg újra neki futni ugyanannak a háznak, nehezebb, keményebb munkával és kihívással. A törmelékeket és a talajt is rendbe kell tenni. A következő lehetőségünk alakalmával még több megoldandó és megtanulandó feladatunk lesz, hogy felépülhessen ami leginkább megfelel számunkra.

Tanulni és fejlődni nem feltétlen szenvedések árán lehetséges. Ha elfogadjuk az adott helyzetet és az adott eseményt, levonjuk a számunkra szükséges információt, és tanulunk belőle, akkor nincs szükség újabb leckére. Megtanultuk. Ha nem vesszük észre, szenvedésnek sorscsapásnak véljük, nem jut el az üzenete, nem fejlődünk tőle lelkileg, szellemileg, akkor egy kicsit keményebb eszközt fogunk kapni, keményebb leckét. S ez fokozódhat, még makacsul ellenállunk, s így valóban szenvedésnek fogjuk érezni. A fa sem hajlik széllel szemben, mert eltörne. Mi se küzdjünk sorsunk ellen. Elfogadom és befogadom az élet adományait, hasznosítok magamban azt ami előre visz és emel, akkor képes vagyok arra hajlani, amerre a szél kíván hajlítani. Hajlok és megköszönöm a tanítást.

Ha a sors kegyeltjének érzem magam, ha könnyen, vagy csak kisebb akadályokon vezet az út, ha apró de, egyértelmű jelek bizonyítják akkor biztos lehetek benne, hogy az utamat járom. Sorsfeladatom beteljesítése felé simán haladok. Ha az akadályok vagy a kitérítések megállítanak, tornyosulnak és a segítség csak nem jön, akkor minden bizonnyal nem kell arra haladni. Ha érkezik segítség, vagy az akadály eltűnik, akkor nagy valószínűséggel lehet tovább menni, de a gátló tényezőket mindenképp meg kell vizsgálni. Az üzenetét, a magunkra vonatkoztatott jelentését értelmezi és integrálni kell.

Ha a lelkünkre hallgatunk, akkor az oda kódolt célunk felé fordulunk, ha meg is tesszük a lépéseket, akkor képesek leszünk el is érni azt. A lélek üzeneteire érdemes figyelni, és követni. Lehet, hogy időnként őrültnek tűnő „ötletei” vannak, de ha tudjuk, engedjük, ha tudjuk hogy zavaró tényezőktől mentes ez az érzés. Higgyük el és bízzunk benne, s engedjük beteljesedni. Engedjük, hogy a háztető is megkapja a méltó helyét.